A cigaretta füstjétől büdös bárban

A cigaretta füstjétől büdös bárban

a nő tudta, hogy éhes férfiszemek harapnak szépségébe

#Hanna
#Hanna
Vendég

Hófehér bőre, vörös haja, ragyogóan kék szemei, kecses alakja elütött a munkásruhák piszkától és a whiskey orrfacsaró szagától.
Nem nézett senkire. Maga elé meredt, a piszkos asztalra, az évek óta mosatlan hamutálcára, a szürke porra, amely valaki fáradt napjáról tanúskodott.

Várt. Órák óta várt.
Maga elé meredve, tompa szívvel, üres tekintettel, homokkal koponyájában. Magában sikoltotta el a fájdalmát, néma gyásszal tűrve, hogy a munkások levetkőztessék őt szemeikkel, eljátszva a gondolattal, mi mindent tennének a törékeny, néma szépséggel a kocsma mocskos mosdójában.

A hideg szél beillant az ivóba, szétnézett és már ki is szaladt onnan. Magas alak lépett be az ajtón, beengedve a csípős novemberi hideget. A kocsmáros unottan nézett fel, gazdag vendéget remélve, és valahogy furcsán üvegessé vált a tekintete, mozdulatában lemerevedve. De így járt az a kócos dokkmunkás is, aki a furcsa idegenre pillantott, és mintegy láncreakcióként söpört végig a helységen a fagy.

A nő úgy tett, mintha nem vette volna észre. A szempillája rebbenése árulta csak el, hogy érzi, mi történik.
A magas alak kivette a kocsmáros kezéből a hajdanán kristály poharat, kikereste azt az üveget, amelyben nem volt felvizezve a whiskey, és tekintetével új poharat parancsolt le a polcról.
- Tölthetek...? - szólt bársonyos mély hangján a nőnek.
Néma bólintás volt a válasz.

Elegáns mozdulattal repültek a poharak a nő elé, a mocskos asztalra. Ő maga is egy kecses fordulattal a foltos kárpitozott ülésre helyezkedett.
- Szeretem ezt a kocsmát. Jó pár száz éve járok ide, a whiskeyük mindig isteni, csak tudni kell, mikor hová rejti el Joe a tiszta alkoholt. Nagy kár, hogy most ez lett belőle... - nézett körbe a férfi. Szénfekete bőre megcsillant a sűrű cigarettafüstben, misztikus ködbe vonva afrikai ősvonásait arcán; vérvörös szeme huncut csillogott.

- Nem akarsz csevegni, ugye? - dőlt hátra a férfi. Karján megcsillantak a rituális szertartások sorainak ékes jelei: vadhús villant ki rózsaszínen az ébenfekete bőre sötétjéből. A nő megborzongott, amikor felismerte a mintát: a leggonoszabb általa ismert szimbólum egyike volt. Raszta hajában előbukkant egy pocok koponyája.
- Jól van, térjünk a tárgyra. - bólintott ismét. A nő nem szólt. -Mit akarsz?
- Meghalni. - a nő hangja magas és határozott volt. Arcán nyoma sem volt semmilyen érzelemnek.
- Az nehéz lesz. Halhatatlan vagy. Nem árt neked sem tőr, sem méreg, összezúzhatnak, de egybeforrsz, és a kor nem fog. Mindig ilyen csinoska maradsz, mint most. Mennyi lehetsz? Húsz? Huszonkettő?
- Hétezerháromszáznyolcvanhat.

- Nagyranőjj. Miért untad meg? Hogy meghalnak a szeretteid körülötted? Hogy boszorkánynak kiáltanak ki? Hogy nem kapod a helyed?
- Meg akarok halni. - ismételte a nő.
- Nem sok esélyed van rá. - mutatott rá ismét a raszta mágus.
- Segítened kell. Te elég erős vagy hozzá...
- Nézd. Szép munkásság van a hátad mögött, sosem álltam az utadba, sem te az enyémbe. Mindketten véghezvittünk már számtalan csodát, és mégis, te valahogy mindig megőrizted az ártatlanságodat.
- Többé-kevésbé. - nyalta meg vörös ajkait a szépség, és egyenesen a szemébe nézett a nagyhatalmú mágusnak. - Akkor hagyhatom itt ezt a világot, ha szolgádul szegődöm.

Az árnyék, ami végigsuhant a szép metszésű férfiarcon már-már szinte emberi volt.
- Lily... - kezdte.
- Ne. - emelte fel hófehér kezét a nő. - Ne szánj. Ne sajnálj. Nem tartanám megalázónak, hogy a Holtak Birodalmában szolgáljalak, sőt. Létezésemnek immár új értelme lenne. Segíthetnék neked, hogy megfizethessenek a bűnösök és feloldódjanak a bűnbánók.

- Biztosan átgondoltad? Nincs visszaút. Az örök sötét és végtelen csend, a föld alatt. Kár lenne ezért a két gyönyörű szempárért...
- Biztosan. - jelent meg egy kis félmosoly a telt ajkakon. A férfi és a nő egyszerre emelték poharukat, hajszálpontosan egyforma mozdulattal keverték át a csillogó italukat fekete masszává, majd együtt is hajtották föl. Egyiküknek sem látszott fintor az arcán, de a szívük helyén valami felbizsergett.

A férfi a kezét nyújtotta a törékeny fehér kézfejnek, mintegy felsegítve az asztaltól. Még éppen elkapta a derekát amikor elájult a karjaiba, s egy utolsó mozdulattal mindketten áttáncoltak a Halálba.



Előző Következő