Anya sportol

Anya sportol

Kárpáti Zsuzsa
Kárpáti Zsuzsa
Vendég

Már a sokadik hasprést csinálom. Fekszem az ágyon könyvvel a kezemben, de az az átok krumpliszirmos zacskó túl messze van, nyújtózkodnom kell. Kuncogást hallok: férjem és gyerekem a szobaajtóból néznek lesajnálóan.

- Tudod, milyen egészségtelen, amit eszel? Gondolj az ereid állapotára, a refluxodra… Múltkor azt mondtad, már csak 1-2 kiló feleslegtől kell megszabadulnod. – Osztja az észt életem párja.

- Vigyáznod kellene magadra, anyu. – Kontráz a gyerek.

- Amúgy meg elmúlt már este 6, ilyenkor pláne nem kéne… - Folytatja a férjem kíméletlenül.

- Főleg a te korodban... – Adja meg a lányom a kegyelemdöfést.

Gyűlölködve méricskélem őket, a két sportolót hosszú, izmos combjaikkal, feszes tri- és bicepszükkel, kockás hasukkal, ahogy az ajtófélfát támasztják, és engem fikáznak.

- Bekaphatjátok. – hörgöm, és csakazértis belemarkolok a zacskóba, és a pofámba tömöm.

- Mi igen. Neked nem kéne. – von vállat az apja meg a klónja, majd elvonulnak. Gondolom, gyorsan csinálnak háromezer felülést és ugyanennyi fekvőtámaszt, nehogy olyan sorsra jussanak, mint én.

Végignézek magamon. A pólóm csupa morzsa, a könyvem sarkán apró zsírfolt, mellettem csokispapírok hevernek. Undorodni kezdek magamtól. Miért nem elég, hogy szellemem sziporkázó, elmém pallérozott, hogy gyengéd anya, odaadó feleség, a főzésben meg egyenesen istencsászár vagyok? Mi a búbánatért kéne nekem fitneszmodellnek is lennem?! Férfi akarok lenni, kényelmes kockás flanel ingeket hordani, sörtől böfögni, bozontos szakáll alá rejteni megereszkedő tokámat, és egy jó pacalpörkölt után megcsapkodni a pocakom: „Nem vagyok kövér, csak az asszony lavóron vasalta az ingemet! Hahaha!”

Két napig kesergek, aztán a mardosó bűntudat megteszi a magáét. Eltökélem magam, este edzeni fogok! Naná, hogy pont ma húzódik el az értekezlet, jóval a hivatalos munkaidő után esek haza. Az otthonom úgy néz ki, mint egy háborús hadszíntér, vagy amin végigsöpört egy tornádó. Jobban mondva két tornádó: az egyik a labradorunk, a másik a németjuhászunk. Tombolva fogadnak, késik az esti séta. Nagy nehezen megértetem velük, hogy ma be kell érniük a kertben való rohangálással, nem érek rá. Úgy néznek rám, mintha megöltem volna az anyjukat. „Szar alak vagyok, önző, tudom.” – Motyogom magamban, míg átöltözöm kényelmes otthoni hacukámba, amit terveim szerint verejtékemmel áztatok majd, miközben formásra edzem magam.

Ember tervez, Isten végez. „Megjöttél?” billeg elő a gyerek a szobájából. „Nincs itthon kaja.” Basszus. Újratervezés. A konyhában terítem le a jógamatracot, addig a szétnyitható ruhaszárítót átrángatom a hálóba, útközben kétszer odacsípem vele az ujjamat. Durva élet. Visszarongyolok a konyhába. Míg a fazék a tűzhelyen rotyog, bemelegítem az izmaimat. Két törzshajlítás között keverek egyet a főzeléken. Pár jógagyakorlattal kezdek, hogy kellően átszellemülve szentelhessem magam oda testem kimunkálására. Vriksászana, avagy fa póz. Vīrabhadrāsana, más néven harcos póz. Szerfölött harciasan előredöfök a fakanállal. A francba, kifelejtettem a hagymát a főzelékből! És mi ez a csilingelés? Lejárt a mosógép. „Teregess ki, én most meditálok!” Üvöltök át a gyereknek. Képzelődöm, vagy tényleg röhög? Mindegy, ezt most kizárom a tudatomból. Huh, tényleg, van valahol egy illatmécsesem... Meggyújtom. A fahéjas narancs csodás aromája keveredik a füstölt csülök és a lencse nem kevésbé pazar illatával. Erre már a gyerek is megjelenik, de miután rájön, nem a konyha ég, inkább magamra hagy. Hálás vagyok érte. Sajnos a kutyáim nem ennyire tapintatosak. Minden egyes felülésnél egy vigyorgó kutyapofa liheg az arcomba – „Csak egy puszit!” -, alig tudom odébb tessékelni őket. Nagyon nehéz úgy fekvőtámaszokat csinálni, hogy közben egy labrador rágicsálja a fülemet.

Basszus, szétfő a lencse! Gyorsan odakészítem a rántást, mikor megcsörren a telefon. Anyám az, érdeklődik, hogy vagyunk, és kész megosztani velem nyugdíjas napjai minden izgalmas percét. A levegőben égett liszt szaga terjeng, én szabadkozva elköszönök, ezer még a dolgom… Anyám fagyos hangja érzékelteti, mennyire üresen hangzik a mentegetőzésem. Eddig csak kövérnek, ügyetlennek és frusztráltnak éreztem magam, most már bűntudatom is van. De hát erre valók a szülők, nem igaz?

A gyerek ismét benéz, utálkozva a levegőbe szippant. Felemeli a fedőt, majd unott mozdulattal azon nyomban vissza is ejti: „Tudod, hogy nem eszem meg a lencsét. Puffaszt.” Aggodalmasan végigsimít XXS-es méretű csípőfarmeréből kivillanó hasán (esküszöm, homorú!), majd elvonul. Emberfeletti önuralommal elszámolok tízig, és nem vágom hozzá a fakanalat.

Tíz perc múlva készen vagyok. A konyha kisikálva, a főzelék az ablakpárkányon hűl, a gyerek leckéje számonkérve, a kutyák megvacsoráztatva, és lám-lám, még éppen csak elmúlt este kilenc. Zuhany után frissen-illatosan éppen elvackolódom az ágyon (kezemben a legújabb Stephen Kinggel és egy zacskó ropival), mikor férjem is hazaér az edzésről.

- Milyen volt? – érdeklődöm legkedvesebb feleség-hangomon.

- Ó, szuper, teljesen felfrissültem, mintha kicseréltek volna! Te is kipróbálhatnád egyszer.

Khm.

Nincs valakinek válóperes ügyvéd ismerőse?



Előző Következő