Ne viccelj Olga néni - 13.rész

Ne viccelj Olga néni - 13.rész

Jó darabig sötétség volt elmémben és sötétség körülöttem.

Sanyii.hu
Sanyii.hu
Humor Novella

Az előző részeket itt találod:

Olga néni - 1.rész     Olga néni - 2.rész

Olga néni - 3.rész     Olga néni - 4.rész

Olga néni - 5.rész     Olga néni - 6.rész

Olga néni - 7.rész     Olga néni - 8.rész

Olga néni - 9.rész     Olga-néni - 10.rész

Olga néni - 11.rész   Olga néni - 12.rész

Jó darabig sötétség volt elmémben és sötétség körülöttem. Valahol az érzékelés világán túl lebegtem, néha éreztem, hogy remeg alattam egy autó, néha hangfoszlányokat hallottam. De egyébiránt nem tudtam magamról semmit. Nem emlékeztem rá hol vagyok és miért, mi történt és az mikor. Az ember a lebegést egy jó dolognak gondolja, amíg nem tapasztalja meg ezt a tudat szélén vergődő, kínzó ürességet, amivel nem tud mit kezdeni...

Olyan szintű bizonytalanság ez, amit elképzelni képtelenség. Talán meghaltam, vagy élek még? Nem tudom... De aztán ez sem tart örökké... Először nem a tudat ébred fel, hanem a fájdalom, mert érdekesen működik az emberi test, egyszerre csak egy fájdalmat képes érzékelni, mindig a legnagyobbat... De azt biztosan, szinte minden körülmények között...

Hallom ahogy nyüszítek és zihálok, valami van a fejemen, alig kapok levegőt. Aztán rettenetes kín hasad a vállamba, hátra van kötve a kezem. Úgy érzem tőből szakad ki a vállam. Aztán az állam fáj, azt hiszem eltört, és újra a vállam. Végtelen permutáció, ebben a megfoghatatlan lebegésben ahol a tudatom csak addig van jelen, amíg tudomásul veszem, hogy nekem ez most nagyon nem jó...
Újra zötykölődik a kocsi, büdös benzin szagot érzek a zsákban, leégett hajam perzselt szagával keveredve, hánynom kellene, de be van kötve a szám. Tudom, hogy akkor meghalnék és nem tudom mit remélek, de élni szeretnék még egy kicsit, így nem hányok. Rájövök, hogy egy kocsi csomagtartójában vagyok szinte gúzsba kötve, nem olyan kicsi a hely, én se vagyok nagy, de csak magzatpózban férek. Nagyon fáj a vállam, sírni tudnék...

Sírok, marják a könnyek a szemem, mert rátapad valami erős anyag, talán krumplis zsák vagy ilyesmi, nem tudom mi az, de kioldódik belőle valami amitől még jobban könnyezik a szemem. Azt hiszem hiba volt kinyitni. Agyam tompa, gondolataim lassúak, ez az ütés miatt nem lehet, azt hiszem kaphattam valami szert, mintha rémlene ahogy a fogatlan hátracsavarja a kezem és a társa kloroformot szorítana az arcomhoz. Nem hat az olyan gyorsan ahogy az ember gondolná. Vagy fél percig vergődtem az erős katona karjaiban hátracsavart karral, mire kialudt a tudatom. Talán akkor fordult ki a vállam ahogy a testem tiltakozott az idegen anyag ellen, de igazából ezt se tudom...
Egyetlen normális gondolatom van csupán, de az is olyan furcsa. Amikor az ember ül otthon és nézi a tévét, Egri János műsorában, olyan könnyen eszébe jutnak a válaszok... De aki ott van, nem olyan okos többnyire, agya leblokkol és a legnagyobb tudású is kudarccal távozik. Ilyesmi ez a csomagtartós utazás is, a filmekben nem ilyen durva, néha még vicces is. De én biztos vagyok benne, hogy ilyesmibe a való életben már haltak bele.

Megállunk, valami autóalkatrész, talán egy emelő vagy ilyesmi koccan a fejemhez, megrettenek, most mi történik? Valaki felnyitja a csomagtartót, a kinti nyári meleg is hideg fuvallatként csap a kocsi forró csomagtartójába. Most érzem csak, mennyire meleg van és mennyire nincs itt levegő. De nem tart sokáig ez a megkönnyebbülés, érzem, hogy valaki valamiféle folyadékot csorgat a zsákra amit a fejemre húztak, nem víz. Erős, marja a torkom, megint kloroform... Elalélok. Nem érzek már semmit...
Amikor újra magamhoz térek, valaki pofozgat. Rettenetesen fáj a vállam, tudom, hogy nincs a helyén. Újra pofoznak, aztán valaki egy nagy vödör vízzel leönt. Örülök neki, hogy leönt, mert feszülő hólyagom eddig bírta. Magam alá vizelek, nem bírom tovább és arra gondolok ez a víz majd elrejti ennek nyomait. Egy székhez vagyok kötözve, kezem a szék támlája mögött egy bálamadzaggal szorosra kötve. Majd levágja a csuklóm, most a vállam helyett ezt érzem, vértelen ujjaim mozgatni sem tudom. Teljes a sötétség, pedig nincs már zsák a fejemen. Azt hiszem éjszaka van. Teljesen ki vagyok merülve és száradva... Érdekes ez a székhez kötözős dolog se ennyire durva a filmekben. A lábam sem tudom mozgatni, nem ér le a földre... A szék ülőrésze alá van felhúzva, bárki is csinálta derekas munkát végzett abban, hogy mozgásképtelen legyek...hát mégis igaza lett apámnak, egyszer tényleg hátrakötötték a sarkam... Igaz nem azért mert rossz jegyeket kaptam, vagy tiszteletlen voltam a pappal... Valami olyan dologért amit nem is én követtem el...

Megint egy kósza gondolat... Valahol olvastam, hogy Jézus a kereszten, nem abba halt meg, hogy cipelte a keresztet, nem a korbácsolásba ami kiszaggatta a húsát, és még csak nem is a szögekbe amivel rögzítették a keresztre... Hanem a pózba mert azt az emberi szervezet képtelen huzamosabb ideig elviselni... Ezt éreztem magamon én is... Éreztem, hogy a sérüléseimtől még élhetnék, bár talán a karom soha többé nem lenne az igazi, de ebben a pózban a törött állammal, órákon belül megfulladok... Megint elájultam.

Nem tudom mennyi idő telt el, de arra eszméltem, hogy egy gyengéd női kéz megérinti a vállam, egyetlen mozdulattal elvágja a bálamadzagot, kezem lábam szabaddá válik. Elönt újra a fájdalom, de mielőtt elájulok megint van egy normális pillanatom. Úgy tűnik a haldoklás ilyen, kristálytiszta gondolatokkal teli utazás a semmibe a semmin keresztül, pokoli út a valahonnanból, a sehová.
Egy vers fut át az agyamon ahogy karjaimba fut a vér... Még egy hete tanultam meg egy verset Rozinak, ezzel akartam kezét kérni. Ebből rémlik fel a tudat szélén egynéhány sor...Azzal együtt, hogy tudom, az én világomnak vége és nem kérek én meg már senkit semmire, nemhogy lány kezét nem, de egy pohár vizet sem...

"És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér,"

/Tóth Árpád: Esti Sugárkoszorú/

Biztos vagyok benne, hogy ha mégis sor került volna arra a kérésre, zavaromban hibát vétek a szavakban, de itt, ahol nincsen semmi csak én és a fájdalom, szinte világítanak előttem a sötétben ezek a mostanra tulajdonképpen jelentéktelenné váló sorok.
Nem jövök rá, hogy kié a gyengéd kéz, remélem, hogy Rozié, aki elszabadult valahogy fogva tartóinktól és engem is jött kiszabadítani...
De csak remélem, hiszen nyitott szemmel sem látok semmit. Azt hiszem nem éjszaka van, vak vagyok... Akarom neki mondani, hogy menjen, szaladjon, meneküljön ebben az állapotban nem tudok vele menni... De újra elájulok és újra ott vagyok a semmiben, ahol nincs jelentősége semminek...

Olga néni - Következő rész

 

Ha tetszett a tartalom, javaslom, hogy nézz körül a főoldalon. A statisztikákból úgy tűnik, hogy a hírdetések logikája miatt csak a bejegyzések egy része jut el egy-egy olvasóhoz, így bizonyosan találsz még olvasatlan tartalmakat! Jó szórakozást kívánok!

Ja, igen! Ne felejtkezz el feliratkozni a hírlevélre az különleges tartalmakért! (jobb fent, zöld gomb)

Sanyii

fotó: WILLGARD képe a Pixabay -en. 



Előző Következő