Olga néni - 1.rész

Olga néni - 1.rész

A falu szerint ugyanis ő boszorkány volt, mindenféle főzetekkel gyógyított, csontokat pakolt helyre, talán nincs is olyan nyavalya a földön, amire ne tudott volna valami orvosságot. Egyszer aztán egy szép napon, amikor sétálgattam nagy búsan, a tinédzserekre jellemző szerelmi bánatom viselhetetlen terhe súlya alatt rogyadozva, pechemre belé botlottam.

Sanyii.hu
Sanyii.hu
Humor Hétköznapok

Amikor személyesen megismerkedtem Olga nénivel, már nem volt éppen fiatal. Hírből már korábban is tudtam a létezéséről, de ha szégyen, ha nem sokáig féltem tőle. A falu szerint ugyanis ő boszorkány volt, mindenféle főzetekkel gyógyított, csontokat pakolt helyre, talán nincs is olyan nyavalya a földön, amire ne tudott volna valami orvosságot. Egyszer aztán egy szép napon, amikor sétálgattam nagy búsan, a tinédzserekre jellemző szerelmi bánatom viselhetetlen terhe súlya alatt rogyadozva, pechemre belé botlottam. Hatalmas kosarakat cipelt, közben morgott az orra alatt, hogy: „Nem lenni itten egyetlen férfi se, ez ocsiny rossz falu...”. Olga néni ugyanis orosz volt. Messzi földről érkezett egy rakat orosz katonával, de magyar emberhez ment férjhez, úgyhogy nem távozott a kivonuláskor. Vett egy verandás parasztházat és ott éldegélt a falu szélén békében, amit megosztott a macskáival, és a gonosz tehénnel, aki mindig úgy bámult, ha arra vetett balsorsom a kerítés mögül, hogy az ember rögtön elhitte a gazdájának boszorkányságát... Randa egy állat volt az.

Na, nem örültem, hogy összefutottunk, de udvarias gyereknek nevelt az anyám, így kivettem a kezéből a kosarat, cipeltem a sár-nehéz cuccot, és közben alig vártam, hogy véget érjen ez a baljóslatú reggel. Azért mégse járja búbánatos fiataloknak, boszorkányokkal róni az utcákat hajnali hétkor... Ahogy mentünk az úton, nem nagyon beszélgettünk, nem akartam én őt jobban ismerni ennél, csak az a nyomorult neveltetés nem hagyta, hogy vézna öregasszonyokat hagyjak kószálni, baszom nagy csomagokat cipelve. Főleg attól féltem, hogy arra jön a nagyapám, amikor teker harangozni a templomba, rajta kap a restségen, és egész este hallgathatom, hogy az Úr országa kiveti magából azt, aki nem segít az elesetteken. Nagy sokára aztán, megérkeztünk a kis házhoz, ahol hiába szabadkoztam a kisajtóban, hogy én akkor most mennék. Nem engedett belőle, hogy behívjon egy teára. Csak később jöttem rá, hogy ez mekkora kegyelmi pillanat volt, ugyanis tudtommal rajtam kívül falubéli, sosem járt azon a portán belül. A ház meglepően tiszta volt és otthonos, lepakoltunk a konyhában, engem beterelt a szobába, hellyel kínált, ő pedig nekiállt befűteni a szamovárt. Sokáig tartott, amíg foglalatoskodott, volt időm nézelődni. Az oroszosan berendezett nappaliban, temérdek kép volt a falon, esküvői, családi és néhány egy gyönyörű fiatal nőről, orvosi köpenyben. Először nem állt össze a kép, de aztán megláttam a doktornő szemében ugyanazt a huncut fényt, amit az előbb menet közben felfedezni véltem a hajlott hátú néni tekintetében is. Eleinte arra tippeltem, hogy rokonok, de ahogy a képek szépen haladtak a korával, hamar rájöttem, hogy az bizony Olga néni. Ez volt aznapra az első leleplezett titok, de korántsem az utolsó. Életemben az volt az első alkalom, amikor lekvárral ittam a teát, meglepően kellemes volt, a teasütemény pedig kifejezetten illett ehhez az íz világhoz. Mivel úgy éreztem a hangulat kellően oldott, rá is kérdeztem, hogy ő van-e a képeken. Nem gondoltam, hogy rosszat kérdeztem volna, mégis párás lett tőle a szeme. Kérte, hogy erről ne beszéljek senkinek, mert meggondolatlan vénasszony létére beengedett engem ide, ahová soha senkit, de bizony ő az. Megesküdtem, hogy ezt tőlem nem tudja meg soha senki, de ő azt válaszolta, hogy a soha nagyon sok idő, neki az is elég, ha addig titokban tartom, amíg ő él. Így is volt, egészen a közelmúltig nem árultam el őt. Pedig egy idő után, a falu nagy csodálatára napi vendég voltam nála. Még a tehénnel is megbarátkoztam. Bár ő azt hiszem a végtelenségig gyűlölt minden embert, komolyan mondom ilyen böszme tehén talán több nem is született még le erre a földre.

Szóval Olga néni a falu szerint macerás banya volt, de a valóságban azt hiszem csak más. Gyakran hallgatott lemezjátszóról zenét, hol nagyívű operákat, hol Sinatrát, de egyszer nagy meglepetésemre arra léptem fel hozzá, hogy Szikorával együtt üvöltötte az egyik kócos macskának, hogy "Szeretlek is meg nem is". Amilyen rusnya jószág volt az a tejfaló démon, azt csodálom, hogy ez a dilemma egyáltalán felmerült... Olga néni egyébként alapjaiban véve jó volt, néha ugyan órákig szidalmazta a postást, válogatott orosz kínzásokat kilátásba helyezve, amikor nem hozott levelet a messzi honban lakó unokától, de máskor meg káposztalevessel és tortával várta a hírek hozóját. Minden reggel elolvasta a napilapokat és olyankor hol fel, hol lement a kedve. Néha csak nézett, mint a szocializmus vívmányaira büszke Lenin az akváriumból, amiben kiállították. Néha kommentált, de olyan is volt, hogy fogta az újságot és bevitte a kerti wc-be, hogy ott büszkén beteljesítse a sorsát, amire Olga néni szerint minősége folytán jogosult. Valamiért ez az öregasszony érdekelt engem, annyira más volt, mint a többi, félig svábul vartyogó öreglány, akik mindig nyelvet váltottak, ha melléjük lépett valaki, aki nem beszélte ezt az érdekes dialektusát a németnek. Nem hordott fejkendőt, sem rakott szoknyát, teknőc keretes szemüvege mögül okosan tekintett a világra, és többségében garbót hordott, világos, élre vasalt nadrággal, ami miatt évtizedekkel nézett ki kevesebbnek, mint a TSZ-ben megőszült matrónák.

Viszont volt benne valami, ami nem stimmelt. Ami miatt kirekesztette a falu kíváncsi népe. Nem kereste mások társaságát, nem járt templomba és időnként jött hozzá egy nagy fekete Volga, sofőrrel és egy nagyon fontosnak látszó kalapos emberrel. Ezeken a találkozókon sosem lehettem jelen, ilyenkor mondta mettől-meddig nem szabad mennem, és még utána is napokig alig szólt, beült inkább az orvosi könyvekkel telezsúfolt szobába, és jegyzetelt. Nem volt jó, ha nem mehettem, minden héten abból buliztam a hétvégén, amit nála kerestem. Tisztességgel megfizette a munkámat, és dolog akadt nála bőven. Füvet kellett nála vágnom, sövényt nyírtam, etettem a rusnya tehenet, ganajoztam a jószágot, vagy szedtem a kertből a gyümölcsöt. Nem mindig invitált a házba, néha csak kijött, kezembe nyomta a pénzt, de néha órákig mesélt a hazájáról. Mindig azt mondta az orosz anyaföldnél nincs szebb a világon. Nem is értettem, ha annyira odavan a sztyeppékért meg a hagymakupolákért, mit keres egy olyan vidéken, ahol az egyik oldalon a Bakony magasodik, a másikon pedig a Vértes. Egyszer rá is kérdeztem erre, aztán a válaszon rágódtam is egy darabig...

– Az orosz föld szép, de az orosz nép gonosz is tud lenni azokkal, akiket nem tűr meg maga között...

Következő rész

 

fotó: Clker-Free-Vector-Images képe a Pixabay -en.



Előző Következő