Sóvárgás

Sóvárgás

Már majdnem végére értek az ebédnek, mikor a lány hozzájuk lépett. „Hozhatok egy kávét az uraknak?” – kérdezte kedves mosollyal az arcán...

Kárpáti Zsuzsa
Kárpáti Zsuzsa
Hétköznapok

Mióta az eszét tudta, nem vágyott így senkire és semmire, mint most a lányra. Egy keddi napon látta meg először. Az irodához közeli kis étterem ajtajára kikerült a „Felújítás miatt átmenetileg zárva” tábla. Először bosszús lett, de Gábor a tervezési osztályról azt mondta, tud egy olcsó helyet két utcával arrébb – valami hülye neve van, talán Kövér Macska? -, tegyenek egy próbát ott.

Az aprócska étteremben félhomály és hagymaszag fogadta őket, de az abroszok tiszták voltak, és a menü meglepően ízletesnek bizonyult. Már majdnem végére értek az ebédnek, mikor a lány hozzájuk lépett. „Hozhatok egy kávét az uraknak?” – kérdezte kedves mosollyal az arcán, ő meg úgy érezte, lelassult az idő, mint a romantikus hollywoodi filmekben, amikért úgy odáig van a felesége. Gábor rendelt még egy ásványvizet és két feketét, ő meg csak ült, mint aki megkukult: a lány mozivászonra kívánkozó szépsége elnémította.
Kollégája észrevehetett rajta valamit, mert kaján mosollyal oldalba bökte:

- Jó kis bige, mi? –vigyorgott rá, miközben a távozó lány fenekét gusztálta, de mivel társa láthatóan nem volt vevő a viccelődésre, csak megvonta a vállát.
- Na mindegy, őt is unja valaki!

A férfi kényszeredetten elmosolyodott, csak magában tiltakozott: „Ezt a lányt soha senki meg nem unná!”

Másnap már 10 perccel a hivatalos ebédidő előtt ott kopogott Gábor irodájának ajtaján. Míg átértek a Kövér Macskába, a hirtelen feltámadó szél undok módon összekócolta a haját, mintha csak bosszantani akarná. Az ajtón belépve nem győzte igazgatni a ruháját, rendetlennek érezte magát. De kár volt izgulnia, a pult mögött csak a tulaj, egy aprócska öregúr állt, aki túlzó szívélyességgel fogadta őket. A férfi mentségére legyen mondva, elszégyellte magát, mikor tudatosult benne: csalódott, amiért nem látja a lányt.

A tulaj elnézést kérve sertepertélt körülöttük. „Sajnos a felszolgálónk váratlanul szabadnapot kért.” – szabadkozott. Gábor csak legyintett, hálásan tolta befelé a nokedlit, a gyomra az istene ennek az Gábornak. Ő pár falat után letette a villát. „Későn reggeliztem.” mondta, pedig csak ideges volt, remegett a gyomra.

„Őrült vagy!” – sziszegte maga elé, amikor másnap délelőtt azon kapta magát, hogy már ötödször nézi meg az óráját. „Őrült, hülye, barom!” – szidalmazta csendben önmagát, mert hiába próbált, nem bírt a munkájára koncentrálni. A szíve nyargalt, pulzusa az egekben. „Mint egy kamasz, szégyelld magad! Családod van! Feleséged! Gyerekeid!” De hiába nézett az íróasztalán álló családi képre, a sürgető kényszer, hogy lássa végre a lányt, nem múlt el.

Két hét telt el így, kétségbeesés és mennyei boldogság között hánykolódva minden nap. Vajon ott lesz ma a lány? Vajon rámosolyog?
És igen, rámosolygott, minden nap. Úgy érezte, rá kicsit hosszabban, melegebben, mint Gáborra, és nevetséges módon ettől úgy érezte magát, mint aki felhőkön lépdel. A délelőttöket tervezgetéssel töltötte, mit mondjon majd a lánynak, ha újra találkoznak. Viccelődjön? Vagy megkockáztasson egy ártatlannak tűnő bókot? De végül nem mondott soha semmit azon kívül, hogy „Igazán finom volt, köszönjük!” Vagy „A többi a magáé.”
Aztán a harmadik héten Gábort elkapta a fél irodát leterítő influenza, s ő végre egyedül ment ebédelni. Aznap háromszor futott ki a vécére, az idegességtől szinte fortyogtak a belei. „Most, vagy soha!” suttogta magának, mikor magára rángatta a kabátját, s elindult az étterem felé.

- Jó napot! Ma csak így egyedül? – mosolygott rá a lány a pult mögül, és már hozta is kis kosárkában a kenyeret. Ahogy letette elé, véletlenül (véletlenül?) hozzáért a karjához.
Mintha elektromos szikrák pattogtak volna közöttük. A férfinak minden erejére szüksége volt, hogy ne dörgölje meg az érintés helyét. Idegesen szemlélődött, s miközben az evőeszközeit rendezgette, kapkodó mozdulataival sikerült felborítania az ásványvizét. Szerencsére nem volt tanúja ügyetlenségének, az étteremben nem akadt más vendég. A lány, aki eddig a pult mögött szöszmötölt, már ugrott is egy konyharuhával, és nagy gonddal letisztogatta az asztalt. Miközben sietve felitatta a kiömlött vizet, hosszú aranyszín haját megcsavarva a háta mögé dobta. Úgy tűnt, észre sem veszi, amint a másik megbabonázva mered a szétnyílt blúzocska alól elővillanó finom csipkére.

A férfit ha agyonütik, se emlékszik, mit szolgáltak fel neki aznap. Csak bekapkodta az ebédjét, majd dupla adag borravalót dobott az asztalra, és szinte kimenekült az étteremből. Szédülten kóválygott vissza a munkahelyére, aznap már semmi komolyba nem fogott. Mielőtt hazament, révetegen megbámulta arcképét a munkahelyi mosdó tükrében. „Úristen, szerelmes lennék?!” Azt hitte, úgy viseli magán ennek a kéretlen, mindent elsöprő érzelemnek a bélyegét, mint valami skarlát betűt. Munkaidő után lehajtott fejjel sietett haza, s hálát rebegett, hogy üres lakás fogadta. Csak nagy nehezen szedte össze magát estig, mire felesége hazaért gyerekeikkel a különórákról.

Innentől új időszámítás kezdődött a számára. A másnapi ebédnél remegő hangon megkérdezte a lányt, lenne-e a társasága, nem szeret egyedül enni. Félve nézett a lány szemébe, de az állta a pillantását, nem kapta el a tekintetét. Igent mondott. Míg a férfi evett, a lány elmesélte, hogy Annának hívják, pár hónapja dolgozik csak az étteremben. Kiderült, hogy esténként irodavezetői tanfolyamra jár, hogy németül tanul, és hogy az egyetemet abba kellett hagynia, családi okok miatt. Vissza kellett költöznie a szüleihez. A férfi bólogatott, valami tragédiát sejtett a háttérben, betegek lehettek az öregek, tán meg is halt valamelyik. Isten ments, hogy rákérdezzen.

„Szeretek itt – csicseregte a lány - a főnök igazán rendes velem, de hát nem egy nyugdíjas állás ez. Ha megszereztem a bizonyítványt, keresek egy megbízható állásközvetítőt, aztán irány külföld! Csak addig akarok némi kis pénzt félrerakni, tudja, az első hónapokra. Hogy ne kelljen mindjárt az első alja munkát elvállalnom.” A férfi helyeselt, így kell ezt, bizony, okosan tervezni, nem beleindulni a vakvilágba…
Aznap félórás késéssel ért vissza az irodába, de szemmel láthatólag senkinek sem hiányzott. Mindenesetre nem csinálhatja ezt tovább, Gábor maholnap meggyógyul, vége az idilli állapotnak. Cselekednie kell, most, vagy soha. Másnap megvárta, míg az öreg hátra ment valamiért a konyhába - mostanában nem mozdult a pult mögül, míg ők beszélgettek - , és suttogó hadarással megkérdezte Annát, lenne-e kedve munka után inni vele egy kávét. „Nem randira hívom, ne értsen félre, csak…” Elakadt a szava, magának is olyan hiteltelen módon hazudott. Anna csak nézte, gyönyörű metszésű szája finom mosolyra húzódott, és elsuttogta a világ legboldogítóbb mondatát: „Azt hittem, már sosem kérdezi meg.”

Azon a szerdán ujjongva lépett ki az utcára, de felhőtlen öröme lassan kétségbeesésbe fordult. Mi lesz most? Nyolctól négyig tartó munkájával hogyan tud időt lopni a boldogságra? Irodája felé igyekezve kétségbeesetten próbálta felidézni magában gyerekei órarendjét, a különórák időpontját, de az ilyesmikkel mindig a felesége foglalkozott. Fel kéne ajánlani, hogy ezentúl ő szállítja őket, talán így tud lopni magának egy kis időt. Átkozta magát, amiért hagyta elmaradozni régi barátait, akik most remek ürügyet szolgáltathatnának a távollétére. Még hobbija sincs. Soha nem sportolt, még gyerekkorában sem, nem állíthat haza azzal, hogy beiratkozik egy edzőterembe, a felesége még a végén gyanút fogna. Egyelőre mindennek titokban kell maradnia. Később, persze, ha úgy alakul, elmondja neki Annát. Muszáj lesz. Talán megérti. Meg kell értenie! Ez nem egy szimpla kis viszony, ez igazi szerelem, első látásra. Hány ilyen adódik az ember életében? Nem áldozhatja fel a saját boldogságát, nem, ezt senki nem várhatja el tőle! Persze nem lesz egyszerű. Nem, korántsem lesz az, elvégre idestova tizennyolc éve házasok…

A töprengéstől elkalandozott a figyelme, nem vette észre a közelgő autót. Csak a harsány dudálásra kapta fel a fejét, és mikor látóterébe váratlanul egy lökhárító került, már késő volt. Erős ütést érzett, egy reccsenés, majd medencecsontjába és lábába őrült fájdalom hasított. Aztán jótékony feketeség borult rá. Már nem hallotta a sikolyokat.

Három hónapig lábadozott, ebből a műtétek miatt kettőt kórházban. Elmúlt a tavasz és már javában tombolt a nyár, mire megkockáztathatott egy rövid sétát a sarki újságosig. Az asszony aggodalmas tyúkanyóként kárált körülötte, de a férfi eltökélten cipőt húzott, és bottal bár, de nekivágott a lépcsőknek. Megőrjítette már az otthon unalma, izmai mozgás után kiáltottak. Az utcára érve mélyet szippantott a levegőből. Benzin és kátrányszagú volt a szabadság, de szabadság volt.

Már visszafelé lépdelt az újságostól, kezében csörgette az aprót, mikor egy bolt kirakatán keresztül meglátta Annát. Megállt, mint akibe villám csapott. A lány egyik kezében csordultig telt bevásárlókosár, a másikba egy 3-4 éves forma kisgyerek kapaszkodott. A „családi ok”, amiért ott kellett hagynia az egyetemet – jött a hűvös felismerés. Közelebb lépett az üveghez, így jobban szemügyre vehette őket. A fiatal nő valahogy szürkébbnek, törődöttebbnek tűnt, mint mikor utoljára látta. Szemmel láthatólag nehezére esett türelmesen válaszolgatni a kezébe kapaszkodó nyűgös kisfiúnak, miközben a polcok között araszoltak a délutáni tömegben. Nem vette észre az őt bámuló alakot. Az arcára kiült fáradt, ingerült arckifejezés a feleségére emlékeztette a férfit, ő szokott ilyen arccal feléje fordulni a vacsoránál. A felismeréstől összeszorult a szíve.

A férfi egy végtelennek tűnő pillanatig még ott állt, keze a bolt kilincsén… aztán lassan, mint aki bódult álomból ébred, hátralépett az ajtótól. Megfordulva tétován körbenézett, mint aki nem is tudja, merre van az arra, végül óvatosan bicegve megindult hazafelé. Lassan lépdelt, még sajogtak a sérülései. De - ahogy magában megállapította – már túl van a nehezén.
Igen, határozottan gyógyulófélben volt.

...

Ha tetszett a tartalom, javaslom, hogy nézz körül a főoldalon. A statisztikákból úgy tűnik, hogy a hírdetések logikája miatt csak a bejegyzések egy része jut el egy-egy olvasóhoz, így bizonyosan találsz még olvasatlan tartalmakat! Jó szórakozást kívánok!

Ja, igen! Ne felejtkezz el feliratkozni a hírlevélre az különleges tartalmakért! (jobb fent, zöld gomb)

Sanyii

fotó: StockSnap képe a Pixabay -en. 



Előző Következő