Tanárverők

Tanárverők

Tóth Ágostonné, született Horgos Ágota ott állt az osztállyal szemben, és próbálta leplezni végső kétségbeesését.

Kárpáti Zsuzsa
Kárpáti Zsuzsa
Vendég

Tóth Ágostonné, született Horgos Ágota ott állt az osztállyal szemben, és próbálta leplezni végső kétségbeesését. A vele szemben helyet foglaló 7.b viselkedésén nem látszott, hogy vége a szünetnek, pedig jóval becsengetés után voltak már. A tanárnő sikertelenül próbálta észrevetetni magát. Az osztályba belépve ugyan erélyesen rájuk parancsolt, de egy pillanatig sem tartott a csend: néhányan felnéztek a telefonjukból, a fiúk is abbahagyták eszmecseréjüket a tegnapi meccsről, de amint konstatálták, hogy mindössze Ágota néni érkezett meg a szokásos énekórára, már folytatták is a zsibongást. Az ének nem érettségi tantárgy.

Ágota néni egyre elkeseredettebben erőlködött, hogy csendet teremtsen. Tapasztalatból tudta, hogy nincs sok esélye: minden egyes tanévvel és minden egyes osztállyal nehezebb és nehezebb volt a dolga. Pedig próbálkozott, Isten a tanúja! A kötelező anyagon kívül mindig igyekezett valami újabb, modernebb zeneművet is becsempészni a tanórákra. Felkészült a fiatalság kedvenceiből, dalszövegeket fénymásolt, egyszer még a Grammy díjátadóját is levetítette énekórán, és kielemezték a produkciókat. Azon a tanórán, abban a 45 percben megtapasztalta a népszerűséget, végre látta a diákok szemében az érdeklődést. Ágota néni egy rövid időre menőnek érezte magát. Azt hitte, végre megnyerte őket magának, lázas terveket szövögetett, mivel fogja feldobni a tanórákat. De a kötelező tananyaggal haladni kell: mikor a következő héten ismét elkezdte Beethovent és Bachot magyarázni, a tanárnő tiszavirág-életű népszerűsége egyszerre elillant.

Pedig Ágota néni igazán szerette a tanítványait. Saját gyermekei már rég felcseperedtek és elköltöztek otthonról - mindketten külföldön találták meg a számításukat -, de a diákok kicsit segítettek elviselni a hiányukat. Néha azon kapta magát, hogy az osztálybéli gyerekeit a sajátjaihoz hasonlítja: Evelin az 5.c-ből például éppen olyan csöndeske, mint az ő Évája volt ennyi idősen. A nagyszájú Zalánnak csak a focin jár az esze, de hogy felcsillant a szeme, mikor Beatlest játszott le nekik tanórán! Be is kiabálta egyből, hogy ezt ismeri, az anyukája is ezt hallgatja otthon! Az idős pedagógus arca ragyogott: nagyfia is Beatles-rajongó volt, bakeliten megvan otthon az összes gombafejű.

Legtöbbször azonban ez a játék sem segített. Mert bárhogy is próbálta elhitetni magával, ezek a gyerekek már nem ugyanazok, mint a régi diákjai. Régen még respektje volt a tanároknak, szülőfalujában még a felnőttek is előre köszöntek nekik. Pályakezdő pedagógusként neki sem volt oka panaszra. Az akkori gyerekek mindig örömmel jöttek énekórára: végre egy tanóra, ahol nincs felelés, stressz, dolgozatok! Pedig a régi tanterv is ósdi volt - mozgalmi dalok meg az operák -, de olyan jó volt együtt harsogni a népdalokat az osztállyal! A fiúk dörmögtek, a lányok hangja meg csilingelt, mint a harangjáték, Ágota néni csengő szopránja magabiztosan vezette őket a dallamok erdejében.

Ágota néni imádta a zenét, főleg az éneklést. A mai gyerekek már felszólításra sem énekelnek. Hiába kérleli őket, kinevetik. Ha rájuk parancsol, annál inkább. Pedig már mindennel próbálkozott. Előbb érkezett, mint hogy becsöngettek volna, hogy még elcsípje, milyen zenét hallgatnak a hordozható kis hangszóróikon, amit mindenhová magukkal cipeltek. Próbált beszélgetést kezdeményezni, akármiről, ami bármi módon kapcsolódhat a zenéhez. Sikertelenül. Kínjában már az igazgatónőhöz is bekopogott: segítsen, ilyen fegyelmezetlen légkörben nem lehet tanítani. Pár csitító közhelynél nem kapott többet. Felettese annyit kért, próbáljon türelmes maradni, ne engedje, hogy a gyerekek kiborítsák – de legfőképpen ne legyen botrány a dologból. Így is évről évre kevesebb a beiratkozó, az iskola nem engedheti meg magának a rossz sajtót. Attól meg az Isten mentsen, hogy felhívják magukra az intézményfenntartó figyelmét! Kinek kell ez? – mosolygott rá a főnöke, s aggodalmasan leste, megértette-e. Megértette. Kihátráltak mögüle.
A tanáriban is felhozta a témát. Hamar kiderült, hogy a többi kolléga is hasonlókat tapasztalt: hiába fenyegettek rossz osztályzattal, szaktanárival, igazgatói intővel, kicsapással, jobb esetben is csak vállvonogatás volt a válasz a diák részéről: „Kit érdekel? Majd átiratkozom máshová. Úgyis hülyeség tanulni, áruházi pénztárosként az első fizetésem több lesz, mint a magáé!”

A tanártársak is csak legyintettek. „Törődj bele! Ez már csak így megy. Úgysem tudsz mit tenni!” Egyedül maradt.

Ennek ellenére Ágota néni nem adta fel. Készült minden órájára, ötletelt, mit csinálhatna másként, mivel férkőzhetne közelebb a gyerekekhez, hogyan kelthetné fel az érdeklődésüket… egészen a mai napig.
Most, ahogy ott állt, kipirulva, miközben a diákok levegőnek nézték, mérgében az asztalra csapott.
Elég ebből! Azonnal fejezzétek be a szórakozást! Becsengettek!

Hiába, hangját elnyomta a zsivaj. A feltörő lárma hullámai összecsaptak a feje felett. Hirtelen fájdalmas csípést érzett az arcán. Egy kőkeményre nyálazott-gyúrt papírgalacsin pattogott végig a padon. Valaki felröhögött, egyre többen csatlakoztak hozzá. Arcához kapta a kezét, szeme könnybe lábadt a fájdalomtól.
Ki volt az?! – azt hitte, haragosan csattan majd a hangja, de szinte csak suttogni tudott a döbbenettől.
Én! – kiáltotta valaki, és már repült is felé a következő lövedék.

Már leplezetlenül röhögtek. A második padból elé penderült az egyik fiú, közvetlen közelről fejbe dobta egy kiürült ásványvizes palackkal, majd lesöpörte a pedagógus énekkönyvét és tolltartóját a tanári asztalról. Az osztály nevetve bátorította. Az idős pedagógus erőnek erejével próbálta visszatartani a sírást, amely fojtogatta. Nézte, csak nézte a tombolókat, gúnyolódásuk minden szava tőrdöfés volt szegény öreg szívének. Ezek itt már nem az ő tanítványai. Idegenekké váltak, úgy, ahogy az osztály is megszűnt diákok közösségének lenni: hordává alakultak. Nem bírta tovább a látványt.

Tóth Ágostonné, született Horgos Ágota, három évtizede a katedrán álló, Eötvös József-díjjal kitüntetett mesterpedagógus aztán már csak állt, és hagyta, hogy csukott szemhéja alól végre kiperdüljenek a könnyei.

 

Fotó: John Hain képe a Pixabay -en. 

A történet fikció, szereplői kitalált karakterek. A valósággal vagy élő személyekkel való egyezés vagy hasonlóság a véletlen műve!

Ha tetszett a tartalom, javaslom, hogy nézz körül a főoldalon. A statisztikákból úgy tűnik, hogy a hírdetések logikája miatt csak a bejegyzések egy része jut el egy-egy olvasóhoz, így bizonyosan találsz még olvasatlan tartalmakat! Jó szórakozást kívánok! Sanyii



Előző Következő